A néhai Szív TV kívánságműsorát a fémzenét kedvelő körökben általában csak a hazai popzenének még az átlagot is alulmúló, de ott mégis képernyőt kapott vadhajtásai miatt szokták emlegetni – de emellett mégis nagyon sokat lehet neki köszönni. Például azt a bizonyos 007-es számú videoklipet, amelynek újabb és újabb sorra kerülését én is alig vártam mindig. Egy nem mindennapi zenekarnév, és egy méteres hajú, hipnotizáló erejű frontember, aki elképesztően megragadó módon énekelt el egy balladát, melyet aztán a legjobb gitártémák követtek… s rockerek ezrei csápoltak nekik egy bizonyos Wacken színpadán. Bizony, az internet kisiskolás korában így jutott el hozzám is az Iced Earth zenéje, pont a számomra legtalálóbb módon: a Melancholy-val.
 
Ezen élményt bosszúságok sorozata (meg egy rongyosra hallgatott Something Wicked kazetta) követte csak, mikor a 2002-es turnéból vámosaink aktív tevékenysége miatt egyedül a pesti koncert maradt csak el, majd a következő évben Barlow a távozás mellett döntött. Egy évtizeddel az első élmény után persze mégis az ő torkából hallhattam először a szívemhez nőtt dalokat élőben (ráadásul életem első kétszemélyes koncertjén) – s fél évvel később jött az ismétlés is. Mindezek után azonban újra jött a fájdalmas hír: nem lesz több lehetőségem arra, hogy a többi általuk írt kedvencemet is ő énekelje el nekem…
 

Ilyen élmények és érzések után természetesen csak fenntartással fogadhattam az új énekest, és az új turné hírét… szerencsére azonban a Dytopsia-val Schaffer újra meggyőzött, hogy az ötödik hanggal megfűszerezve is tökéletes fogásokkal tudja elkápráztatni a riffjeire éhezőket. Akármennyire is igyekezett azonban Stu barátunk elődei (nemcsak Barlow és Ripper, hanem leginkább Greely) nyomában is járni, a Dante’s Inferno vele újrafelvett verziója még nem volt bizonyító erejű – ez azonban egy percig sem vonta kétségbe nálam azt, hogy ott lesz a helyem az újabb pesti fellépésükön.
Hogy egy korábban PeCsa-ban is megfordult zenekar miért a már csak házszámán emlegetett Wigwamban kapott most helyet, annak sok oka lehet … de talán nem is az énekesváltás miatt történt ez, hisz négy nappal későbbre a műfajnak egykoron ugyanúgy új lendületet adó Hammerfall-nak is ez a sors jutott, nagyobb tagcserék nélkül is. Akár a világgazdaságot tekintjük azonban indoknak, akár valami mást, akkor is sok gondolatot vethet fel, hogy az utóbbi egy-két év alatt ez maradt az egyetlen olyan hely, ahová a nagyobb (de mégis rétegzenének megmaradt) külföldi bandák el tudnak jönni koncertezni – és ennek ellenére is az egész este során maradt elég levegő és mozgástér minden nézőnek.
 
Azt azonban legalább senki nem állíthatja, hogy maga a műfaj haldokolna, és ne volna se mennyiségben, sem minőségben utánpótlás. A műsorát 3/4 8 környékén elkezdő Fury UK triója legalábbis pár perc alatt meg tudott győzni ennek ellenkezőjéről. A származásukat a zenekar nevében is büszkén vállaló srácok a zenéjükben sem tagadták meg gyökereiket, és sorra tolták nekünk a WKWOBHM-nak (Well Known Wave…) büszkeségére váló számaikat. Az énekes-gitáros frontember mindkét feladatkörében jól teljesített, (gitár)nyaktekert szólóit és poénjait is csak pozitívan lehetett venni. Riffjei engem is gyorsan rávettek arra, hogy előkapjam a már három hónapja porosodó léggitárt, és a nyakizmok számára sem jelentettek rossz bemelegítést. Ritmusszekciójával együtt ráadásul egész jó hangzást is sikerült megnyernie, és hibátlanul teljesítették azt a feladatot, amire egy előzenekar hivatott… és most nem arra gondolok, hogy nyugodtan el lehetett volna menni a bárpulthoz!
 
A Harris és Tipton urak által fújt albioni füstködből szivárgott át bőven Amerikába is – a White Wizzard legalábbis jó bizonyíték lett volna erre. Hogy ki miatt kellett a mondat második felét feltételes módba raknom, arról nincs infóm… de az kétségtelen, hogy ez nagyon nem az ő napjuk volt. (Más hírek szerint saját belviszályaik okozták mindezt.) Nagy késéssel, és a felszerelésükkel együtt futottak be a csarnokba, nem sokkal brit kollégáik színpadra lépése előtt – majd akármennyire is siettek az átszereléssel, csak négy szám eljátszására kaptak lehetőséget. A leggyengébb láncszemnek az elég indiszponált énekesük tűnt, ráadásul mindehhez egy masszaszerű hangzást is kaptak (pontosabban azt sajnos nem ők, hanem a hallgatóság), amelyben ugyan minden hangszert (és az éneket is) hallani lehetett, és egyiket sem a másik rovására – mégsem tudott rendesen és tisztán átjönni a produkciójuk. Pedig lett volna mit hallgatni tőlük, mert az igen jó ikergitáros témákkal és az összes halfordi énekstílus felvonultatásával készült számaikba ők is tudtak annyi egyediséget rakni, hogy ne szimplán csak klónnak (még az igencsak ismerően ható CD-borítók és kabalafigura ellenére sem), hanem a stílus új reménységeinek tekinthessük őket is. Talán majd legközelebb…
 
Az Iced Earth megjelenésén már első pillantásra látszott, hogy ennél nagyobb színpadokra tervezték, hisz a háttérvásznon lévő zenekarfeliratot a dobok és a Dytopsia borítóját ábrázoló két oldalsó kép is eltakarta részben. Smedley felszerelésére egy álarc és néhány női fehérnemű is fel lett rakva – abba azonban valahogy nem volt kedvem belegondolni, hogy azok honnan is kerültek oda. Fél tízkor aztán megdörrent az új lemez címadója, Schaffer és bandája pedig egyből a lényegnél ragadta meg a dolgokat. Bárcsak így tettek volna a keverőpultnál üldögélők is… hisz már az első hangpróbáknál érezni lehetett, hogy a dobok potméterein nagyon megcsúszott a kezük, és bizony az egész műsort nagyrészt a ritmusszekció uralta, a gitárosok és Stu rovására is.
 
Azt viszont pontosan tudhatta Jon mester, hogy még akkor is odafigyelt volna mindenki arra, hogy mit is produkál az új fiú, ha a pocsék hangzás mellé még a frankfurti repülőtér csúcsforgalmát is bejátsszák – így sok múlott azon is, hogy mi kerül fel a setlistre. Egy ilyen váltás után viszont pláne adta magát, hogy az új lemezről sok mindent játsszanak… de olyan számokkal szerencsére nem is lehetett melléfogni, mint a V és az Anthem. Ezeken kívül volt még a Dark City is – a régebbi korongokról pedig sikerült olyan dalokat kiválogatni, amelyek elég régen vagy ritkán hangozhattak el, annak ellenére, hogy egyik sem volt a legrosszabbak közül való. Így aztán volt Angels’ Holocaust, ahol máris kiderült, hogy mekkora kópé Stu, hiszen hiába hasonlít a hangja Greely-ére, ezt a számot pont nem az ő hangnemében énekelte. Hibátlanul vette viszont a Declaration Day ripperi magasait – a kérdés azonban mindvégig az volt, hogy Barlow helyén hogy áll majd helyt.
 
Nos, ez a helytállás azért felemásra sikeredett. A Damien, a Stand Alone és a Slave To The Dark és a The Hunter esetében egy rossz szavunk sem lehetett, és nemcsak azért, mert ezek a számok egész egyszerűen túl jók ahhoz, hogy bármi tönkrevágja azokat – különösen az elsőbe sikerült mindent nagyon a helyére tenni, beleértve Schaffer lúbőröztető prózáját a közepén. A mindössze csak a turné folyamán a repertoárba került Watching Over Me azonban már kifogott újoncunkon – egész egyszerűen szinte sehol nem sikerült eltalálnia azt az érzést, aminek a jegyében a mű született. A már inkább őrá szabott Anguish Of Youth sokkal jobb választás lett volna itt is, és ezek után egyáltalán nem is bántam, hogy több nagy ballada nem került elő.
 
A ráadás, ahogy az már várható volt, az ismét elővett Dante’s Inferno, meg természetesen az Iced MotherFuckin’ Earth lett… az előbbi azonban sajnos több helyen is valóban pokoljárásnak bizonyult. Nem feltétlenül és kizárólag az új énekhang miatt (amennyit itt vesztettünk, azért annyit egy kicsit vissza is kaptunk), hanem mert a lassú nyitányt sikerült megdögleszteni a végén lévő gitárszóló elsumákolásával – igaz, volt egy vérszegény kísérlet annak pótlására – és az első nagykórust is kifelejtették. Ezeket is leszámítva hiányzott viszont az a bizonyos „nem is tudom micsoda”, ami viszont nem elsősorban Matt biztos urat jelentette.
 
Mégis azért volt Stu személyében valami, amit Barlow-ból hiányzott, és ami miatt viszont nem volt rossz választás: sokkal közvetlenebb és kommunikatívabb volt a közönség irányában, mint elődje. S noha önkritikája szerint kanadaiként rossz a humora, azért arra jól rátapintott, hogy pont hálaadás napján lépnek fel egy indiános tematikájú szórakozóhelyen. (Szerencsére az már nem jutott eszébe, hogy egy pulykát is felvigyen.) A közönség pedig legalább akkora örömmel és zúzással fogadta kedvenceit, mint amekkorával azok érkeztek – a nézőtér első harmadában végig dúlt az őrület. Egy ilyen este után pedig teljesen hitelesnek hangozhatott a „visszatérünk még” üzenetű mondat. Ebben egy percig sem tudok kételkedni, hisz az új lemez és ez a koncert is meggyőzött arról, hogy az Iced Earth-nek továbbra is van jelene, és jövője is. Csak emellett bizony van múltja is és mind Stu-nak, mind Jon-nak meg kell tanulnia ezt a megfelelő módon kezelnie. De talán eljön majd az a pillanat újra, hogy még a Melancholy esetében is ugyanazt érezzem egy ilyen koncerten, mint régen… szurkolok nekik, hogy így legyen!

Címkék: koncert metal iced earth melancholy

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Mercyful Fate 2011.11.30. 13:24:36

egész szar beszámoló..az előzenekarok minősíthetetlenül gyengék voltak, az iced meg hibátlan..én a dantes inferno újrafelvett verziója után döntöttem el,hogy igen,meggyőzött..ott kell lennem.
Hibátlanul teljesített és hihetetlenül Stu!!számomra is Matt az igazi iced énekes de Stu a legjobb ha már kényszerű a csere.Hibátlanul hozta az összes számot,hihetetlen milyen sikolyokat eresztett ki a torkán.1 hiba volt a dantes inferno közben egy helyen nem kezdett el énekelni,de jon mosolyogva mondta neki a kritikus helyen a szöveget..ennyi szerintem belefér.

Mielőtt írsz egy beszámolót jobban utánna nézhetnél a dolgoknak.Az iced Earth sehol máshol nem lép fel nagyobb helyeken mint a wigwam fesztiválokat leszámítva..sőőőt sajnos néha kisebb helyeken koncerteznek.
A Petőfi csarnok egyelőre nem működik oitt is csak azért tudtak koncertezni 2009ben mert a főzenekar a Saxon volt. :)

no-night · http://anothernonight.blog.hu/ 2011.11.30. 13:41:03

@Mercyful Fate: Mielőtt kritikával élsz, te is jobban utánanézhetnél a dolgoknak. :-) 2002-ben a PeCsa-ban lett volna az a bizonyos elmaradt koncert, és a 2009-es turné co-headlining volt, ahol egyes helyszíneken (igaz, Pesten tényleg nem) az Iced Earth játszott másodiknak!

Az előzenekarok megítélése ízlés dolga, de azért mint olvashatod, a WW szerencsétlenkedései és mindkettőnél a kevés eredetiség nekem is feltűntek.

Stu teljesítménye szintén relatív dolog, van aki szerint meg a Declaration Day-ben nem tudta azt hozni, amit Ripper. Egy tökéletes koncertélményhez pedig a jó hangzás is kell, és sajnos ebből nem kaptak méltót Schafferék - persze ez nem az ő hibájuk.

Coligny 2011.12.17. 18:16:39

www.youtube.com/watch?v=znJ8CGZZ1e0&feature=related&fb_source=message
Én ezen a koncerten láttam őket, és engem pont a Watching Over Me-vel vett meg Stu. Persze azt nem tudom Pesten milyen volt, de itt nekem nagyon tetszett.