Ha számot kéne vetnem az utóbbi években igencsak elhanyagolt kedvenc zenekaraimról, biztos, hogy az Opeth is közéjük kerülne (igencsak dobogós helyre), és azt is be kellene vallanom, hogy elég méltatlanul történhetett meg ez az elhanyagolás. Arra azonban még nem sikerült rájönnöm, hogy az erényeik váltak a végzetükké – magyarul, hogy a minőség mellé egy nem akármilyen komplexitást kapunk tőlük, amiből viszont hiányzik egy olyan fajta beteg elborultság, amely mindezt könnyebben értelmezhetőbbé tenné a mindennapokban is – vagy egyszerűen túl sok volt ez a hat év kihagyás a legutóbbi pesti koncertjük óta. De még ez utóbbi sem lehet mindennek az oka, hiszen közben csak kijött a Watershed, amely van olyan jó, mint az elődjei, mégis ugyanolyan ritkán került bele a lejátszóba (majd a winamp számlistába), mint elődei.
A már első hallásra zseniális Heritage is csak jókora késéssel jutott el odáig, hogy az egész albumot végighallgassam – de már előtte sem gondolkoztam egy percig sem a mostani koncerten. Pláne, hogy már a közelmúlt beszámolói is azt hangsúlyozták: a legutóbbi lemez hangulata köszön vissza a fellépéseken. S még ha nem is vagyok az a típus, aki kilométerekre menekül mindenféle hörgéstől, azért már a 2004-es koncertjük során is hálás lettem volna, ha azt az éppen aktuális Damnation-ra építették volna – akár olyan mértékben is, mint a Lamentations koncertfelvételén.
