Ha számot kéne vetnem az utóbbi években igencsak elhanyagolt kedvenc zenekaraimról, biztos, hogy az Opeth is közéjük kerülne (igencsak dobogós helyre), és azt is be kellene vallanom, hogy elég méltatlanul történhetett meg ez az elhanyagolás. Arra azonban még nem sikerült rájönnöm, hogy az erényeik váltak a végzetükké – magyarul, hogy a minőség mellé egy nem akármilyen komplexitást kapunk tőlük, amiből viszont hiányzik egy olyan fajta beteg elborultság, amely mindezt könnyebben értelmezhetőbbé tenné a mindennapokban is – vagy egyszerűen túl sok volt ez a hat év kihagyás a legutóbbi pesti koncertjük óta. De még ez utóbbi sem lehet mindennek az oka, hiszen közben csak kijött a Watershed, amely van olyan jó, mint az elődjei, mégis ugyanolyan ritkán került bele a lejátszóba (majd a winamp számlistába), mint elődei.
A már első hallásra zseniális Heritage is csak jókora késéssel jutott el odáig, hogy az egész albumot végighallgassam – de már előtte sem gondolkoztam egy percig sem a mostani koncerten. Pláne, hogy már a közelmúlt beszámolói is azt hangsúlyozták: a legutóbbi lemez hangulata köszön vissza a fellépéseken. S még ha nem is vagyok az a típus, aki kilométerekre menekül mindenféle hörgéstől, azért már a 2004-es koncertjük során is hálás lettem volna, ha azt az éppen aktuális Damnation-ra építették volna – akár olyan mértékben is, mint a Lamentations koncertfelvételén.
Az arányváltozásokat már a kiválasztott előzenekar is híven tükrözte: míg egykoron az E-Klub színpadán a Watch My Dying igyekezett megadni a kezdőlöketet, és másfél évvel később is mindkét előzenekarra illett a „vehemens” jelző, addig most a Von Hertzen brothers kapott lehetőséget a bemelegítésre. Ha csak annyit tudunk róluk, hogy finnek, akkor talán valami dark/goth művészkedést várnánk el, de a névválasztás háttere sokkal egyszerűbb: tényleg három testvér áll a csapat élén és tényleg ez a nem éppen ősi finn név a családnevük. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mindhárman a húros hangszereket kezelik és nemcsak egyikük énekel, máris érezhetünk némi párhuzamot Liverpool második leghíresebb zenekarával, és nem is teljesen alaptalanul. Kinézetük és a mindenféle elektronikával megbolondított, „tekerős” muzsikájuk azonban egy hollandus csapatot is felidéz, nem is rosszul – csak a tündéri énekesnővel vannak mínuszban – és még az Opeth-féle pszichedelia sem valami marsbéli dolog számukra.
Amit viszont adnak, azt sajnos képesek le is rombolni akkor, amikor bármelyik tesó énekhangra nyitja a száját – súlyos tenyérviszketegséget okozva a tenyérbemászó hangjukkal. És ezt még képesek tetézni azzal, hogy a capella „énekelnek”. Ami nagy kár, mert amúgy a hangszereikkel nem bánnak rosszul, és jól odateszi magát a sokféle masinával felszerelt billentyűsük, illetve a dobok mögött a Kirk Windstein hasonmásverseny területi második helyezettje is – de ő legalább nem úgy dobol, mint a Crowbar csúnya bácsija. Fél órányi lehetőséget kaptam arra, hogy mindezekről meggyőződjek – de ennél többet is játszhattak, mert este 8 órai érkezésemkor már igencsak belendültek. A precíz menetrend később is igencsak be volt tartva, mert pont fél órányi átszerelés után (amely alatt még a Mercyful Fate Night Of The Unborn-ját is berakta a lejátszóba egy jótét lélek) csak három perccel 9 után sétált ki az Opeth tagsága.
Egy igazán jó lemez arról is megismerszik, hogy a nyitószáma koncertkezdésnek is ideális – erre pedig a Heritage sem cáfolat. De még jobb lemez az, ahol utána mindjárt a második tétel is hengerel annyira, hogy koncerten is második legyen – és most ez is bizonyítást nyert. Mindezt a The Devil’s Orchard és az I Feel The Dark kettősének köszönhettük, meg annak is, hogy nem szimplán hangosítást, hanem az ehhez a zenéhez valóban illő hangzást kaptuk meg a gombtekergető uraktól. A friss lemezt punnyadtnak tartókat pedig könnyedén elsöpörte a Dio emlékére írt Slither lendülete, és később a Folklore is épp elegendő volt az esetleges kétkedők meggyőzéséhez. De vajon tényleg a kétkedés volt az, ami a közönség nagy részét nagyrészt merevségre késztette? Nem hiszem, mivel már a finneket is meglepően jól megéljenezték, és ez a hozzáállás a főbanda alatt sem változott… A válasz tehát egyértelműen az elhangzott számokban volt elrejtve. Azt most is hiába vártam, hogy az egész Damnation terítékre kerüljön, de azért ismét meghallgathattuk onnan a minden szempontból „leg”-nek mondható számot, a To Rid The Disease-t – ami azonban előtte volt, azt csakis minőségi pótlásnak lehetett nevezni. Név szerint a Face Of Melinda és a My Arms… egyetlen igazán nyugodt tétele (már ha a két szélét nem vesszük figyelembe), a Credence. Ezek előtt tényleg csak állni lehet, és hagyni, hogy áthasson minket.
E két számban a leginkább Martin Axenrot ragadott meg, aki seprűs és puha fejű dobverőket is a kezébe vett, még inkább kiemelve ezeknek a daloknak a szépségét. Persze ha úgy vesszük, muszáj is volt helyrehoznia valamit a magyar közönség előtt, hisz a kinézetében is az új lemezhez hasonult (rövidebb frizurájú és csak a bajuszát meghagyott) Åkerfeldt elárulta, hogy a Szigeten egy félreinformáció mellett az is oka volt a rövid koncertjüknek, hogy az akkor még új fiú nem gyakorolt be sok számot. Frontemberünk mindemellett sok minden más dolgot megosztott a hallgatósággal, például azt, hogy magyaros kaját vacsoráztak előző este, és hogy köszöni, jól van a családja. Ez, hogy a szokásos viccelődései mellett sok mindent elmond, és szinte egyetlen bekiabálót sem hagy válasz nélkül, még mindig legalább olyan pozitívum a koncertjein, mint a zenéje – még akkor is, ha néha a kettő hosszúsága megegyezik. A legutóbbi pesti jelenésük óta két poszton is cserélődtek a zenészek, de sem Åkesson, sem a Wibergnél még több mindent használó (sőt, néha még perkázó) Svalberg nem vallott szégyent.
Hol van akkor itt a hiba? Az bizony ott, amikor az addig elég nyugodt mederben csordogáló műsorban egy csapásra átváltottak a hörgős számokra. Első körben kaptunk az előző két lemezről egy-egy számot, én meg ezen felül még egy jókora mesés vesést is a szomszédságomban kialakult lökdösődésből. Értem én, hogy egykoron pont ez a serpenyője volt tele a mérlegnek, és csak lassan billent át az egyensúly a tiszta énekkel meg az akusztikus dolgokkal a másik oldalra – de ez még „halálmetál” kategóriában sem arról szól, amit néhány míveletlen néző megengedett magának. Mikael azonban mégsem őmiattuk dönthetett ezen vonal hanyagolása mellett a továbbiakban, hanem mert az ő hörgésén is jól hallatszott, hogy ez az előadásmód nem tud az örökkévalóságig tökéletes lenni. Christofer Johnson után most ő is csak jól tudott dönteni, hogy ideje lesz abbahagyni. Ettől függetlenül viszont a The Drapery Falls nemcsak címe miatt volt jó lezárása a (11 számmal is két órás) műsornak, amit utána még a szőröstül-bőröstül az arcunkba tolt Deliverance is tudott hova fokozni. De az igazi zárás nekem még hátravolt, mert ahogy egykor a Szigeten, most is tisztelegtek a Scorpions munkássága előtt - szavak helyett a Dynamite lejátszóba té
Ezen az estén már nem ugyanaz az Opeth állt előttünk, mint nyolc évvel korábban – és itt nemcsak arra gondolok, hogy hárman közülük nem voltak ott az E-klub falai között. Egy ilyen mondat mögött viszont nem kell sem "elkurvulást", se a múlt megtagadását sem érteni. Egész egyszerűen most a zenéjük "másik fele" került előtérbe - de miután itt is láthattuk, hogy ezt jobban ki tudja énekelni Åkerfeldt, nem is teszik rosszul, ha ez lesz a jövőjük, és a komplex muzsikájukban az erő csak azért lesz ott, hogy a szépnek adjon még nagyobb támaszt.
