Ha számot kéne vetnem az utóbbi években igencsak elhanyagolt kedvenc zenekaraimról, biztos, hogy az Opeth is közéjük kerülne (igencsak dobogós helyre), és azt is be kellene vallanom, hogy elég méltatlanul történhetett meg ez az elhanyagolás. Arra azonban még nem sikerült rájönnöm, hogy az erényeik váltak a végzetükké – magyarul, hogy a minőség mellé egy nem akármilyen komplexitást kapunk tőlük, amiből viszont hiányzik egy olyan fajta beteg elborultság, amely mindezt könnyebben értelmezhetőbbé tenné a mindennapokban is – vagy egyszerűen túl sok volt ez a hat év kihagyás a legutóbbi pesti koncertjük óta. De még ez utóbbi sem lehet mindennek az oka, hiszen közben csak kijött a Watershed, amely van olyan jó, mint az elődjei, mégis ugyanolyan ritkán került bele a lejátszóba (majd a winamp számlistába), mint elődei.
 
A már első hallásra zseniális Heritage is csak jókora késéssel jutott el odáig, hogy az egész albumot végighallgassam – de már előtte sem gondolkoztam egy percig sem a mostani koncerten. Pláne, hogy már a közelmúlt beszámolói is azt hangsúlyozták: a legutóbbi lemez hangulata köszön vissza a fellépéseken. S még ha nem is vagyok az a típus, aki kilométerekre menekül mindenféle hörgéstől, azért már a 2004-es koncertjük során is hálás lettem volna, ha azt az éppen aktuális Damnation-ra építették volna – akár olyan mértékben is, mint a Lamentations koncertfelvételén.
 

Címkék: koncert opeth metal

A néhai Szív TV kívánságműsorát a fémzenét kedvelő körökben általában csak a hazai popzenének még az átlagot is alulmúló, de ott mégis képernyőt kapott vadhajtásai miatt szokták emlegetni – de emellett mégis nagyon sokat lehet neki köszönni. Például azt a bizonyos 007-es számú videoklipet, amelynek újabb és újabb sorra kerülését én is alig vártam mindig. Egy nem mindennapi zenekarnév, és egy méteres hajú, hipnotizáló erejű frontember, aki elképesztően megragadó módon énekelt el egy balladát, melyet aztán a legjobb gitártémák követtek… s rockerek ezrei csápoltak nekik egy bizonyos Wacken színpadán. Bizony, az internet kisiskolás korában így jutott el hozzám is az Iced Earth zenéje, pont a számomra legtalálóbb módon: a Melancholy-val.
 
Ezen élményt bosszúságok sorozata (meg egy rongyosra hallgatott Something Wicked kazetta) követte csak, mikor a 2002-es turnéból vámosaink aktív tevékenysége miatt egyedül a pesti koncert maradt csak el, majd a következő évben Barlow a távozás mellett döntött. Egy évtizeddel az első élmény után persze mégis az ő torkából hallhattam először a szívemhez nőtt dalokat élőben (ráadásul életem első kétszemélyes koncertjén) – s fél évvel később jött az ismétlés is. Mindezek után azonban újra jött a fájdalmas hír: nem lesz több lehetőségem arra, hogy a többi általuk írt kedvencemet is ő énekelje el nekem…
 

Címkék: koncert metal iced earth melancholy

...waits its turn

 2011.06.27. 15:42
Minden magyarázkodásnak elébe menve: a blog neve (meg az enyém) is innen ered:

Címkék: bevezetés dark tranquillity no night elsöposzt

süti beállítások módosítása